Csodacsalád a Kávézóban

Nemrégiben különleges vendégei voltak az Avasi Közösségi Kávézónak, kik különleges érzelmeket váltottak ki kollégáinkból. Annyira, hogy Réka és Timi ezt egy-egy irományban is megörökítették. Ezeket olvashatjátok most.


Amikor minden a helyére kerül

 

Október 18., kedd. Egy átlagos napnak indul, borús idővel, borús hangulattal. Reggel kezdek, pörögnek a gondolataim. Mit kéne, hogyan kéne, hogy minél sikeresebben zárhassuk a napot, minél elégedettebbek legyünk, nemcsak mi, hanem – és legfőképpen – az avasi lakótelep lakói is, miután ráfordítjuk a kulcsot az Avasi Közösségi Kávézó ajtajára.

Új gyakornok érkezik hozzánk, el kell látnom feladatokkal. Mesélek neki a Kávézóról, a Settlement-lakásról, valamint a Közösségi Térről, az együttműködő partnerekről, a munkafolyamatokról. Beszélek a közösségfejlesztésről, a célokról, a lakók nyitottságáról, vagy éppen a befelé forduló magatartásukról, és a programokról. Közben izgulok, hogy érthetően és érdekesen adom-e át neki a tudásomat. Feladatokat osztok ki neki a hétre. Mindenfélét, hogy minél különbözőbb területeken kipróbálhassa magát és hasznos tapasztalatokkal ülhessen vissza az iskolapadba.

Pénteken ünnepeljük a Kávézó második szülinapját. Szervezkedünk. Legyen torta, legyenek szendvicsek, rágcsák, tea, kávé. Díszítsük fel méltóképpen a helyiséget. Küldjük ki a meghívót az embereknek, hívjuk fel telefonon az önkénteseinket, invitáljuk őket az ünnepségre. Készítsünk plakátokat, ragasszuk ki őket. Mindebbe pedig próbáljuk minél szélesebb körben bevonni a környékünkön élőket.

Dolgos nap, dolgos hét. Szerdán délelőtt sajtókávézás, délután meditatív zenés és versfelolvasós előadás. Csütörtökön civilek közötti megbeszélés, délután pedig szappanfőzés. Egyebek. Már-már kezdek izgulni, hogy sikerül-e mindenbe száz százalékosan beleadni magamat.

Aztán egyszercsak nyílik az ajtó. Belép egy család. Apa és anya, három felnőtt gyermekükkel és a vejükkel. Véletlenül tévedtek felénk, ugyanis üdülni jöttek Miskolcra. Csupán csak észrevették a Kávézó feliratot, miközben sétáltak az Avasi kilátó felé. Kávéval, teával kínáltuk őket és elkezdtem velük beszélgetni. Nyitottak voltak, érdeklődőek: sokat kérdeztek. Elkezdték sorolni, hogy mivel tudnának hozzájárulni a Kávézó működéséhez és lelkesen támogatták a munkásságunkat.

És valahol itt kezdődött el a csoda. Kérdezték, hogy a zongora működőképes és szokták-e használni. Majd, – mintha forgatókönyvbe lett volna írva – meglátogatott minket az egyik önkéntesünk, aki szeret zongorázni. Csak öt percre jött, de eljátszott nekünk két fantasztikus dalt. Öröm volt nézni, teljesen átszellemült, mintha csak megérezte volna azt, amit én is. Több se kellett a családnak, az egyik fiú felállt, leemelte a gitárt a falról, és elkezdett játszani. Döbbenetemre a lánytestvére elkezdett énekelni. Hihetetlen előadást rögtönöztek elénk. Nemcsak a gitár és az ének volt gyönyörű, hanem az a szellem és kisugárzás, amit hoztak magukkal… Egyszerűen leírhatatlan, bármennyire is próbálom szavakká formálni az élményt. Ezután a harmadik testvér ült oda a zongorához és két gyönyörű számot játszott el nekünk. Majd tovább beszélgettünk velük, itt hagyták nekünk a benyomásaikat írásos formában is. Épp indulni készültek, de akkor meg az apuka pattant fel, hogyha megengednénk még, gyorsan elszavalna nekünk egy történetet. Egy rongybáburól szól, aki külső szemlélőként végignézi az embereket és levonja a következtetéseit az életről. Meghatódott, nem fejezte be. A felesége megölelte. Kivétel nélkül mindannyian felajánlottak valamit a közösségünk számára, pedig nem is itt laknak. Ebben az az érdekes, hogy valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogy mennyi mindent adtak nekünk, nekem ebben a két és fél órában, ami úgy repült el, mintha csak percek lettek volna.

Sírtam, nevettem, meghatódtam, fantasztikusat beszélgettem. Csodálatos légkört teremtettek, valószínűleg a tudtukon kívül, ugyanis ez belőlük jött. Nem kellett megerőltetni magukat. Mindezen felül varázslatos volt látni közöttük azt az összhangot, szeretetet, és törődést, ami körülölelte őket. Mint egy fonalat, úgy húzták maguk után ezt a harmóniát és békességet. Mindenki, aki a Kávézóban tartózkodott, teljesen átszellemült és extázisba esett tőlük.

Munkám során határozottan ez volt a legfantasztikusabb napom, és ezt ennek a “csodacsalád”-nak köszönhetem. Azóta nem térek magamhoz, feltöltődtem tőlük és úgy érzem, most minden a helyére került. Újra rájöttem, hogy miért szeretek az emberekkel foglalkozni. Száz százalékosan betöltötték a teret. Minden gondomat elfelejtettem egy időre… és még a Nap is kisütött.

 

Németh Réka

 

Közösségkialakítás közösen –avagy együtt–egymásért…

Az Avasi Közösségi Kávézóban töltött időben volt szerencsém „betévedt idegenekkel”, turistákkal is találkozni, akik épp úton az Avasi Kilátó felé, egy kis kitérőt tettek hozzánk. És milyen jól tették! Kedvességükkel, közvetlenségükkel, humorukkal, és vidámságukkal betöltötték a közösségi teret, remek hangulatot teremtve a kávézóban (ki gitározott, ki zongorázott, ki szavalt, mindenki kibontakozott).

Makóról, Szeghalomról, Budapestről jött össze a család (apa, anya, két fiúk és egy lányuk, valamint utóbbi férje) 4 napra és ezt a pár napot Miskolctapolca és Miskolc megismerésével töltik. A legfontosabb számukra az egymással eltöltött minőségi idő volt. Szembetűnő volt az egyetértés és az együttérzés a család tagjai között, igazán kiegészítették egymást. Úgy gondolom, hogy ez a család jó tanulási- és ébresztő hatással bírt: merjünk nyitottak lenni, érdeklődőek (kérdeztek az avasra jellemző szociális problémákról), adjunk többet testestül-lelkestül (mert mindenki tud adni pár kedves szóval vagy segítő-támogató tettel, ha akar). És miért ne tennénk? Hiszen ezzel nem csak környezetünkre vagyunk pozitív hatással, hanem saját magunk fejlődését is szolgáljuk általa. Merj természetes önmagad lenni! Szerintem ezt az üzenetet hordozták, hozták, jelenítették meg magukkal a mi betévedt idegeneink –akik pár korty elfogyasztott kávé, üde beszélgetés és rögtönzött „koncert” után máris idegenekből ismerősökké, visszavárt vendégekké, és kellemes emlékké nőtték ki magukat.

Kozma Tímea